(folytatás előző lapszámunkból)

Mogoșești-Siret vegyes lakosságú község, ortodoxok és katolikusok lakják. Katolikusok Magosfalván (Mogoșești-Siret), az ortodoxok Muncelu de Sus faluban laknak. Itt volt az orvosi rendelő is. A katolikusok már nem beszélték a magyar nyelvet. Az ortodox pap felesége asszisztensem volt, így a pópával kiváló, szinte baráti kapcsolat alakult ki. Nem így a katolikus pappal, vele még a találkozásig sem jutottam el fél év alatt, annyira került. Nem csoda, hiszen a két közösség között feszült volt a viszony. Ha bántani akarták egymást, az ortodox a katolikust magyarnak (ungur) csúfolta. A válasz sem maradt el: te pedig cigány vagy. A sértés tehát egyenértékű volt. Nem csoda, ha a pap kerülte a magyarul beszélő katolikust.

Cácá Anica prézlis tyúkja

Általában a moldvai emberek jámborak, tisztelettudók és szegények voltak. A hálapénz is ekképpen érkezett tyúk formájában. Volt úgy, hogy egyszerre tíz tyúkom és két kacsám volt. Egy éjszaka tyúkjaim kiszabadultak, szétfutottak. Miként történt, soha nem tisztázódott. Tény, hogy tyúkhúsból készült csorbát ettem dögivel. Ahogy ürült a fazék, úgy kandikált elő a tyúk feje, szemével szinte fixírozva. Egy idő után meguntam, rántott csirkéről álmodoztam. Anica, a konyhás néni (akkor én csak 27 éves voltam) huncutkásan mosolygott, az elkészítést rám bízta. Én pedig nekiláttam. A tyúkot felszabdaltam, tojásban és prézliben megforgattam, majd ropogósra sütöttem. A meglepetés akkor ért, amikor a tyúk szinte visszarúgott, a húsa olyan kemény volt. Számomra is kiderült, hogy a rántott csirkéhez csirke kell, nekem pedig többnyire vén, nem tojó tyúkokkal kedveskedtek a hálás betegek.

Újra vissza Miroslovești-re

Mogoșești-Siretről ismét visszahelyeztek Miroslovești-re, mivel közben az említett kollégák elpárologtak. Általános szabály volt ugyanis, hogy két kötelező év után lehetőség nyílt eltávozni, ha volt némi szerencséd és összeköttetésed. Volt, aki végleg ottragadt…

Másfél év moldvai lét tapasztalatával a hátam mögött rutinosnak számítottam, nem volt bennem félelem, szorongás, inkább vakmerő bizonyításvágy. A feladat emberpróbáló volt, hiszen négy falu betegeit, szülőotthont, gyermekfektetőt kellett ellátni, gyógyszertár pedig nem volt, ami az orvosi ellátásnak egy mai szemmel elképzelhetetlen öszvér megoldását eredményezte. Egy személyben kellett gyermekgyógyásznak, szülésznek, sebésznek, belgyógyásznak, de kórboncnoknak is lenni.

Emlékezetesek maradtak a ciohorani-i téli kiszállások. Ciohorani egy cigányok által lakott falu 6 km-re Miroslovești-től, ahol nem volt mentség: mindenkinek dolgoznia kellett a téeszben, ha meg akart élni. Nem lehetett úgy felöltözni télen, hogy a nagy orosz puszták felől fúvó szél, a Crivăț csontig át ne hatoljon. Lovas szekérrel, szánnal mentünk: kocsis, felcser, jómagam. Munkatársaim azt is tudták, hová érdemes betérni „megmelegedni”. A gazda hátrament a nyitott fészerbe, a kancsóval beütötte a kádban tárolt bor felett körmöző jeget, és máris hozta a meglepően kellemes vörösbort. Megtörtént, hogy hófúvás a falut egy hétre elzárta a külvilágtól. Különleges érzés volt . Külső segítségre nem számíthattam, úgy éreztem, bármit képes lennék megoldani. Hála Istennek, a sors nem tett próbára.

Egy tragikus történet, amelyet nem tudok feledni: Egy nyári napon négytagú család érkezett gombamérgezés tüneteivel: apa, anya, két kiskorú gyermek. Nyomban továbbküldtem Pașcani-ba, onnan meg tovább Iași-ba. Hetekkel később találkoztam az akkor már szakállas apával: egyedül tért haza. A szakáll a gyász szimbóluma volt.

Szerelmi szálak

Összejöttem egy tanárnővel, őt Galacról, engem pedig Csíkból sodort ide a sors. Rendes lány volt, kapcsolatunkat a rokonság komolyan vette. Anyám megneszelte a veszélyt, egyből Miroslovești-en termett. A legrosszabbkor, hiszen ott volt a lány rokonsága is. Hazamenetelkor a rokonsággal együtt kísértük ki a románvásári (Ro­man) állomásra. Ez számára egyáltalán nem volt megnyugtató. Hazaérve dörgedelmes levelet írt, sokáig őriztem, aztán elkallódott. Hiába bizonygattam, hogy a kapcsolat nem komoly, kétségbe voltak esve. Otthonjártamkor Apám, egyik unokáját a térdén lovagoltatva, megjegyezte: a tiédet nem fogom. Régi, elavult szemlélet, talán magyarázat megmaradásunkra.

Hazajövetel

A pașcani-i orvosigazgató két méter magas, nagyhangú, félelmetes ember volt. Rendet tartott a maga módján. Ígérte, hogy két év után engem is elenged, aztán meggondolta magát. Magamból kikelve rontottam be az irodájába és kértem számon ígéretét. Semmi embernek neveztem, amit ő szó nélkül végighallgatott, lehet, meglepődött, csendes embernek ismert. Rövidesen megkaptam elbocsátó határozatát.
1973 novemberében érkeztem haza Csíkba, 50 köbcentiméteres Mobra típusú robogóm nyergében, csomagtartóra rögzítve az a bőrönd, amellyel két évvel korábban Moldvába érkeztem. Ennyi volt két év hozománya. A Kászonokban kaptam állást Jeszenszky Ferenc akkori kórházigazgató jóvoltából. (Ez volt a feltétele annak, hogy eljöhessek Moldvából.)

Közeledett az év vége. A szilvesztert Ferencz Ernő unokatestvérem szervezte. Ott ismerkedtem meg György Zsuzsával, későbbi feleségemmel. Innentől az események felgyorsultak, a Kászonokból Mobrával jártam udvarolni Szeredába, télvíz idején is. Nem eredménytelenül, fél év múlva összeházasodtunk. Ugyancsak Mobrával mentünk nászútra a tengerre, és azzal költöztünk ki Karcfalvára, miután megkaptam az ottani állást.

Öt év karcfalvi lét a legszebbekből való. Megszülettek a gyermekek, életre szóló baráti társaság jött össze az helyi „enteligenciával”: Zágoni Elemér gyógyszerész, Fülöp Laci iskolaigazgató, Székely Sanyi matematikatanár, Maczalik Ernő biológus, Kelemen János agrármérnök, dr. Szentgyörgyi László, dr. Mátyás János, dr. Albert András kollégáimmal.

Öt év után továbbléptem: si­keres fül-orr-gégészeti versenyvizsga, egy év szakmatanulás Bukarestben, majd tíz év a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban fül-orr-gégészként. 1989. november 26-án telepedtünk ki Vácra. De ez már egy másik történet.