– Az elmúlt években több erdélyi társulatnál rendezett nagy sikernek örvendő darabokat, közöttük a nagy klasszikusok – Molière, Shakespeare, Csehov és Dosztojevszkij – műveit is színre vitte. Vajon miért éppen a III. Richárd hozta el ezt a rangos szakmai elismerést, a 33. UNITER-gála legjobb rendezésért járó Lucian Pintilie-díját?

– Nagyon sok olyan előadásom van, amely a szívem csücske, az utóbbi időből Molnár Ferenc Liliomja is, amelyet itthon, a Figuránál rendeztem – ezt is ugyanannyira fontos, személyes, jó előadásnak tartom, mint a klasszikusok feldolgozásait. Mindig nézőpont kérdése, ki hogyan értékel egy adott darabot, kinek mi tetszik – nincsen örök igazság és egybehangzó vélemény. Számomra azért volt fontos a III. Richárd, mert a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy egyre több III. Richárd-hasonmás jár köztünk, és hiába ugatják meg a kutyák, akkor is hatalmat kapnak.  Még egy ideig talán el tudjuk kerülni őket, de ez nem lesz mindig így, és nem volt mindig így, sajnos. Bár nem hiszem azt, hogy a színház rögtön hatással tud lenni ilyen módon a társadalomra, viszont képes elgondolkodtatni – ezért aktuális ez a darab.

– Sajtótájékoztatók alkalmával is többször elhangzott a Figuránál egy-egy előadás kapcsán, hogy a színház által választott darabok rímelnek a társadalmi helyzetre, a közéleti viszonyokra, bár ez nem volt tudatos döntés. Adódik a kérdés, hogy mi a színház szerepe, feladata, és változott-e ez az utóbbi időkben? 
 
– Hogyha darabválasztásról beszélünk: nekünk, embereknek nincs olyan sok témánk, csupán néhány alapproblémánk van, amelyek folyamatosan utolérnek, foglalkoztatnak egy adott korban minket. Én abban hiszek, hogy alkotóként magamból kell kiindulnom – legyen szó III. Richárd kapcsán a társadalmunkat jellemző problémarendszerekről, vagy a szerelemről és az öregedésről, amelyeket Molnár Ferenc Liliom című darabja által hoztam előtérbe, és ugyancsak foglalkoztat, ahogy, hiszem, életünk során mindannyiunkat – legalább egyszer. 

– Milyen szempontok szerint, érzésből vagy megfontolásból választ egy-egy klasszikus darabot rendezői munkája során? Na és hogyan jut szerep ezekben a rockzenének? 

– Az utóbbi időben valóban jórészt a klasszikusokhoz nyúltam. Ezek a szövegek igazán értékesek, nem véletlenül maradnak fenn. De nem mellőzöm a kortárs szerzőket sem, még arra is volt példa, ahol a szerzővel közösen dolgoztunk, és az is nagy élmény volt. Lehet, hogy ahhoz, ami engem érdekel, ezek voltak a legjobb kifejezési formák. A korábban ugyancsak Szatmárnémetiben színre vitt Woyzeck, Georg Büchner darabja nagyon hasonló volt a mostanihoz: azt élő zenével párosítottuk, a Rammstein német metálzenekar dalait választottuk hozzá, most a Shakespeare-darabhoz Jim Morrison és a The Doors zenéjét találtuk illőnek. Megérzésből jönnek ezek az ötletek, Nagy Csongor Zsolttal, a társulat színész-zenészével – akit szintén jelöltek idén a legjobb férfi főszereplő díjra – döntöttük el, hogy ebbe a zenei irányba tereljük az előadást. A darab lelkülete, hangulata passzolt a zenéhez, de nagyon sok mindenen alakítottunk a végeredmény érdekében. 

– Miután megtörtént a darabválasztás, elkészít egy pontos tervet az előadás menetét illetően, vagy a társulattal, színész kollégákkal közösen alakítja a folyamatot?

– Nagyon sok mindentől függ ez is. A III. Richárd kapcsán bátor voltam, minimális dolgokat rögzítettem magamban előre, valamiért így akartam megélni ezt a próbafolyamatot. Ebben kiváló partner volt az egész társulat, a színház a kíváncsiságukkal, a bizalmukkal. Szabadon kezeltük a próbafolyamatot, a zenéket is beleértve, bár volt egy elképzelés, hogy melyik számok hová illenek, ez időközben változott. Ez most szerencsésen alakult, köszönhetően a Harag György Társulat színész-zenekarának, és mások mellett Márton Erika díszlet- és jelmeztervezőnek is, akivel utolsó pillanatban is alakítottunk a díszleten. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden esetben ez az út a járható. 

– Az igazgatói munka és a rendezéssel járó alkotói folyamatok hogyan férnek össze a mindennapokban? 

– Mindig nagy kérdés ez számomra is: ha őszinte vagyok magamhoz, én nem szeretem a színházigazgatást… Viszont nagy szerencsém van, merthogy ez a színház itt, Gyergyóban létezik, az egy csoda, és ez csak annak köszönhető, hogy remek emberek vannak benne. Nem az a fontos számomra, hogy igazgató vagyok, hanem az, hogy közösen színházat csinálunk. Ilyen környezetben dolgozva – bár igazából az alkotás, amely engem elsősorban meghatároz – merem remélni, hogy az utóbbi kilenc évben, amióta itt vagyok, közösen fejlődtünk, nőttünk a társulattal, és biztos vagyok benne, hogy a Figura és az itt dolgozó emberek nélkül nem kaphattam volna meg ezt a díjat – még akkor sem, hogyha ezt a darabot épp nem itt rendeztem. Olyan sokszor vagyok büszke erre a társulatra, remélem, hogy most én is büszkévé tudtam őket tenni. 

– Van „bakancslistás” darab, amit szívesen színre vinne, de valamiért még nem került sorra?

– Nincs ilyen, és nem is volt soha. Talán a Három nővér kapcsán volt egy olyan érzés, hogy a társulat és én is megértem arra, hogy ezt a mérföldkőnek számító darabot megalkossuk. Természetesen mindig vannak dolgok, amelyek foglalkoztatnak, és mindig fontos, hogy személyes kapcsolódás is legyen, tudjam megtalálni magamban a darab kapcsán az érintettséget, kapcsolódást. 

– Alkotáson túl mit jelent Önnek a színház, például tud-e nézőként jelen lenni? 

– Az életem és az életformám a színház. Csak találgatni tudok, hogy ha nem lenne szerves részem, hogyan viszonyulnék hozzá. Nem tudok elvonatkoztatni a szakmai érintettségemtől, talán ezért is van, hogy nehezen tudok előadásokat nézni, na és az időm is kevés rá. Viszont nagyon büszke vagyok az UNITER-gála kapcsán arra, hogy nagyon sok jelölés volt erdélyi színházakból. Az utóbbi időben nagyon sok értékes és izgalmas darab készült itt, és örömmel tölt el, hogy ezt szakmailag is értékelik.