– Óvónőként dolgozik, így biztosan nem idegen Önnek a mesék világa. De miként vált a mesemondás az élete és a hivatása részévé?

– A néptáncon, népzenén és népdalokon keresztül kerültem közel a népi kultúrához, részben édesapám hatására, aki táncot tanított Székelyudvarhelyen. Gyermekkoromtól jártam néptánctáborokba, ahol a népdaloktól a népmesékig mindent igyekeztünk magunkba szívni. A mesemondás iránt Both Zsuzsa mesemondó, mesedalnok keltette fel az érdeklődésemet: egy meseesten döbbentem rá, hogy a mese nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is szól. Később csatlakoztam a Tekergő Meseösvény Egyesülethez, ahol meséket gyűjtöttünk, tanultunk egymástól, jártunk mesélni Erdély több városába. A világjárvány időszaka alatt online „mesecsiszolókon” dolgoztunk a stílusunkon, a régi kifejezések megőrzésén. Közben elvégeztem Agócs Gergely hagyományos népmesemondó képzését is, és a mesélés lassan hivatássá vált: fesztiválokra, falunapokra, bálokba hívtak meg, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt mesélek, ugyanakkor ma már mesetáborokat is szervezünk. Óvónőként különösen fontosnak tartom az élőszavas mesélést, mert amikor nem könyvből olvasunk, hanem saját szavakkal mesélünk, a hallgató maga teremti meg a történet képeit.

– Hol talál rá azokra a történetekre, amelyeket elmesél?

– Az új történeteket főként néprajzi gyűjtésekből, régi mesekötetekből és hangfelvételekből keresem. A Tekergő Meseösvény Egyesületnek van egy online gyűjteménye, ahol rengeteg anyag elérhető: mesék, kutatások, régi mesemondók felvételei. Antikváriumokban, könyvesboltokban is keresünk köteteket, és egymásnak is kölcsönadjuk az anyagokat. Agócs Gergely népzenekutató, népzenész és népmesemondó mindig azt mondja: legalább kétezer mesét el kell olvasni vagy meghallgatni ahhoz, hogy igazán ráérezzen az ember a mesemondásra. Mi sokat tanultunk élő mesemondóktól is, például Hideg Annától vagy Bukovics Jánostól, akik tapasztalt mesemondók, tőlük nemcsak a történeteket, hanem a mesélés hangulatát is elleshettük. A mesemondás mögött rengeteg kutatómunka van, de számomra ez öröm is.

– Miben különbözik a gyermekeknek szóló mesemondás a felnőttekétől?

– A különbség főként a történetek összetettségében van. A kisebb gyermekeknek inkább állatmeséket, láncmeséket és rövid, tanulságos történeteket mesélünk. Ezek könnyen követhetők, ritmusosak, és az állatokon keresztül egyszerűen megjeleníthetők az emberi tulajdonságok is. Óvónőként pontosan megtapasztaltam, meddig tart a figyelmük, ezért fontos, hogy a mese igazodjon az életkorukhoz. A varázsmesék például túl összetettek a kisebbeknek, inkább a nagyobb gyermekek tudják igazán befogadni azokat. A felnőtteknek szóló mesék mélyebb rétegeket hordoznak, több szimbólummal és élettapasztalattal. De a lényeg ugyanaz: az élőszó ereje és az, hogy a hallgató maga teremtse meg a mese képeit.

– Leginkább miről szólnak a felnőttmesék?

– A felnőttek nagyon szeretik a pajzán meséket, mert ezek játékosan, szépen megfogalmazva mesélnek olyan témákról, amelyekről máskor nehezebb beszélni, vagy tabutémának számítanak. Régen ezek a történetek egyfajta tapasztalatátadásként is működtek. De nemcsak pajzán meséket mesélünk: sok élettörténet, monda és sorsmese is fennmaradt, például a bukovinai székelyek világából. Ezekben rengeteg érzelem, humor és emberi tapasztalat van. Ma már ritkán ül össze a család esténként mesélni, mint régen, ezért ezt a fajta élőszavas történetmondást újra kell tanulnunk.

– Van kedvenc meséje?

– Több kedvencem is van. Az egyik egy ördögös történet, amelyben az ördög jobb férje volt az asszonynak, mint a házastársa, ebben nagyon szépen megjelenik a női sors és a férfi-nő kapcsolat dinamikája. A pajzán történetek közül a kedvencem az, amikor a főhős leckét vett a szerelemből. A cigány mesék közül pedig a Cinka Panna áll hozzám közel, amely egy magyar férfi és egy cigánylány történetén keresztül a bizalomról, az elfogadásról szól. Azért szeretem ezeket a meséket, mert emberi sorsok és kapcsolatok jelennek meg bennük.

– Az egyesület Mesekocsmákat is szervez. Mekkora az érdeklődés, hogyan zajlanak ezek?

– A Mesekocsmák célja, hogy oldott, barátságos hangulatban hozzuk közelebb a felnőttekhez a meséket. Általában kocsmák vagy kávézók adnak otthont ezeknek az esteknek, így olyan közönséget is elérünk, amely másként talán nem találkozna a mesemondással. Nem az italozásról szólnak ezek az alkalmak, hanem arról, hogy a mesék kötetlenül legyenek jelen, szinte úgy, mint egy stand-up esten. Több mesemondó váltja egymást, beszélgetünk a közönséggel, néha ők is bekapcsolódnak egy-egy saját történettel. Különleges része az esteknek a zene is: Both Zsuzsa mesedalnok a jellegzetes gyimesi népi hangszerrel, az ütőgardonnal kíséri a meséket. Népdalokat éneklünk együtt, és ettől az est közösségivé válik.

– Ön szerint ma mit nyújt a mesemondás az embereknek?

– Eleinte sokan úgy gondolják, hogy a mese csak gyermekeknek való, ezért meglepődnek, amikor először találkoznak a felnőtteknek szóló mesemondással. Aztán amikor belehallgatnak, szinte mindig megváltozik a véleményük. A mese ma azért fontos, mert lelassít, közösséget teremt, és megmozgatja a képzeletet. Az emberek élvezik a régi kifejezéseket, a humort, a csattanókat és azt, hogy a történetek szinte filmszerűen jelennek meg előttük. A jó mesemondás titka az, hogy ráérezzen a közönség hangulatára. A tapasztalatom az, hogy ha egyszer valaki meghallgat egy mesét, utána újra kíváncsi lesz rá.