Lakatos László Udvarhelyen született, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában ismerkedett a mintázás folyamatával, a szakma, a technikai kivitelezés lépéseivel, Szabó János irányítása alatt. Az érettségi után 2003-tól 2008-ig a Temesvári Nyugati Egyetem szobrász szakának hallgatója volt, 2008-ban itt diplomázott.

A zetelaki templomban 2026. június 25-én kiállított plasztikái kizárólag vallásos-szakrális gondolatkörből táplálkoznak, és nem pusztán címükben, hanem formavilágukban és szimbolikájukban is ezt a világot idézik meg. Az alkotások nem figuratív módon mesélnek bibliai történeteket, hanem jelképekkel, archaikus formákkal, tömörített motívumokkal utalnak a hit, az isteni jelenlét, a megmenekülés, az áldozat és az ember–Isten-kapcsolat témáira.

A művek anyaga, a rozsda, a fém felülete, a kopottság és az egyszerű, tömör formák azt az érzetet keltik, mintha régi, időt próbált, szakrális tárgyak állnának előttünk. Nem díszíteni akarnak, hanem jelentést hordoznak. Van bennük valami egyszerre ősi és modern: mintha egy letűnt kor liturgikus tárgyai vagy szent jelei születtek volna újjá kortárs plasztikaként.

A templom előcsarnokában kiállított plasztikák egyetlen közös gondolati ívre épülnek: a keresztény hit alapvető üzeneteit járják körül, ugyanakkor mindegyik alkotás önálló jelképrendszerrel és saját mondanivalóval rendelkezik. A művek címe nem csupán megnevezés, hanem kulcsot ad a szemlélő kezébe a formák és szimbólumok értelmezéséhez. Ezért érdemes az alkotásokat címük szerint sorra venni, hiszen így bontakozik ki igazán az a szellemi és művészi út, amelyen Lakatos László végigvezet a kiállítás látogatóján.

Golgota. A Golgota a keresztáldozat, a szenvedés és a megváltás helye. Egy ilyen című alkotásnál a hangsúly nem csupán a fájdalmon, hanem azon van, hogy a szenvedésen keresztül születik meg a remény és a megváltás. A forma töredezettsége, nyersesége ezt a drámai, mégis felemelő tartalmat erősítheti.

Mennyek kapuja. Ez a cím az átjárás, a felemelkedés, az isteni közelség képeit idézi. A „kapu” itt nem egyszerű építészeti elem, hanem a földi és az égi világ közötti határ, amely egyszerre jelképez meghívást, vágyódást és misztériumot. Az ilyen alkotás általában a nyitottság, az átlépés, a túlmutatás gondolatát hordozza.

Noé bárkája I–II. Noé bárkája a Biblia egyik legerősebb jelképe: a megmenekülés, az isteni gondviselés, az újrakezdés és a túlélés szimbóluma. A bárka nemcsak hajó, hanem menedék, amely átvisz a pusztuláson egy új kezdet felé. Két külön mű esetén valószínűleg ugyanennek a történetnek két külön megközelítését látjuk: az egyik inkább a befogadást, a másik az utat, az úszást, a védelmet vagy a belső rendet hangsúlyozhatja.

Katedrális. Ez az alkotás fel­­tehetően nem egy konkrét templomot ábrázol, hanem a szent tér lényegét próbálja megragadni. A katedrális a földi anyagból épített ég felé törekvés szimbóluma: egyszerre rend, hit, közösség és emelkedettség. Egy ilyen plasztika a függőleges irányokkal, nyílásokkal, ritmussal és szerkezeti fegyelemmel az ember istenkeresését jelenítheti meg. Ez a plasztika erőteljesen szakrális, archaikus és totemszerű hatású alkotás, amely egyszerre idézi meg a keresztény és az ősi kultikus jelképek világát. Egész formája egy stilizált kereszt és egy emberalak határán egyensúlyoz: a felső rész keresztformája, a középen húzódó hosszúkás test, valamint az alul négy irányba nyúló kovácsoltvas elemek egyszerre teszik keresztté, ősi bálvánnyá és az emberi jelenlét szimbólumává. A függőleges, zárt kompozíció nyugalmat, időtlenséget és állandóságot sugároz. A rozsda borította nyers vasfelület különös történeti mélységet kölcsönöz az alkotásnak, mintha egy rég elfeledett kor szakrális tárgya került volna ismét napvilágra. A középpontban megjelenő kör- vagy rozettamotívum a belső lelki középpontot, a teljességet és az isteni jelenlétet idézi meg, miközben az alsó, hegyes kovácsoltvas elemek egyszerre emlékeztetnek szegekre, gyökerekre és lándzsahegyekre. Ez a kettősség különleges feszültséget teremt: a szobor egyszerre mélyen a földhöz kötött és spirituálisan az ég felé emelkedő, egyszerre békétsugárzó és rendíthetetlen erőt közvetítő alkotás.

A halász csónakja (Péter). Ez az egyik legszebb és legközvetlenebb keresztény utalás, hiszen Péter apostol alakját idézi meg. A halászcsónak egyszerre utal Péter eredeti hivatására, valamint az egyház ősi jelképére is, amelyet gyakran hajóként értelmeznek.  Ez az alkotás ezért nemcsak egy csónakot jelenthet, hanem az elhívást, a hit útját, az emberi bizonytalanságot és az isteni vezetést is.
Oltár. Az oltár a keresztény tér egyik legfontosabb központja: az áldozat, a találkozás, a jelenlét és a felajánlás helye. Egy ilyen című szobor valószínűleg a szakrális középpontot keresi: azt a pontot, ahol az ember a legközelebb kerül az istenihez. Formailag ezért lehet zártabb, tömörebb, koncentráltabb, mint a többi alkotás.

Kapcsolat Isten és ember között. Ez talán a sorozat legösszefoglalóbb címe, mert szinte kimondja mindazt, amiről az egész kiállítás szól. Nem egyetlen bibliai jelenetre utal, hanem a hit lényegére: arra a láthatatlan, mégis megtapasztalható kapcsolatra, amely az ember és a transzcendens között feszül. Egy ilyen alkotás értelmezhető hídként, közvetítő jelként, függőleges tengelyként vagy éppen két világ közötti feszültségként.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kiállított szobrok alapján egy egységes, tudatosan felépített vallásos tematikájú sorozat rajzolódik ki. A művek bibliai és keresztény szimbólumokból építkeznek, a megváltás, megmenekülés, áldozat, hit, szent tér és istenkapcsolat témáit járják körül, formájukban pedig a letisztultságot, a nyers anyagszerűséget és az archaikus szakrális hangulatot helyezik előtérbe.

A legfontosabb talán az, hogy ezek az alkotások nem illusztrálnak, hanem elmélkedésre hívnak: nemcsak elmesélnek egy történetet, hanem megnyitnak egy lelki teret, ahol a néző maga kapcsolódhat a keresztény szimbólumokhoz és a hit mélyebb rétegeihez. Ezt a gondolatot szépen foglalja össze Lakatos László ars poeticája is: „Az ember Istenben való hite a Szentlélek apró-simogató érintésétől válik műalkotássá.”