Gondoltam, beverek egy szeget a falba. Szerszám, eszköz van, tapasztalat semmi, de hátha nem fölöslegesen jártam matek–fizikára. Aztán eszembe jutott filozófiaóráról az „a priori” is, megnyugtattam magam: nem kell tapasztalat, elméletből is tudjuk, ha kalapáccsal ráütünk a szeg fejére, az befelé megy.

Az ezermesterek rutinosságát idéztem meg, szerep ez is, menni fog. Kezdeti apró ütések, tapogatózás, nincs-e utamban vasbeton, függőleges-e az irány. Szépen haladtam, a szeg vidáman merült el a felszíni festékrétegben, aztán a vakolatban. A türelem, a precizitás, az izomkötegek létrehozta erő tudatos adagolása, visszajelzések értékelése. F = m*a …, számolt az agyam. Kopp-kopp. Kopp. Megállt. Kip-kopp. Nem mozdul. Kipi-kipi-kopp! – tanácsolta az agyalapi da Vincim. Semmi.

– Az űrséta komoly dolog? Fontos, hogy mit cseréltek a Hubble-teleszkópban? Te csak verd BÉ a szeget! – röfögött bennem, fejem ablakában a mindenkori kétkezi munkás, s kezeit kárörvendve a pufajkájába dugta.

– No, eresszed! Nem menyen, ugye?! Ezek es mit min’ foglalkoznak a csillagokkal? Mit min’ kutassák az űrt? S még sétálnak es benne! Hány millió dollárt pazarolnak el olyan hülyeségre, hogy van-e egy pohár víz a Holdon? Ejsze odamenyen valaki, s megissza előlik? Met nincs mivel foglalkozzanak! Adnék én dolgot nekik, neféjj! Csak adnák ide nekem aztot a pénzt, amit ők ott elgazolnak, tudnám, mire kőccsem!! Met láttam a hírekbe’, hogy hogy ülnek a nagy tudósok jó fizetésétt a teleszkópba, egy csomó kámputer között. Tod-e, egy olyan kámputer es mennyibe kerül?

S még hejza az a kicsi tévécske? S az mennyi internet fogyaszthat!!! Az nekünk melyen jó lenne! De ők reja vannak kucorodva a tápcsöveikre, egész nap csak kávéznak, s jól vannak, binemerszi! S mü itt döglünk meg, de őköt még asse’ érdekli, me’ a csillagokot nézik! Nagy bőcsön elvannak, DE EGY SZEGET NEM TUDNAK ELÜTNI!!!

Kész. Egy nagy piros ikszet rajzolt az elméleti fizikára. Kijelentése axiómaérvényű. Pillantásával megfenyegetett, hogy elmegy Magyarba’ vendég-sztárkőművesnek fajáncot s grésziát rakni, ha ezentúl nem veszem őt komolyan. S ha ő egyszer levette a kezét rólam, akkor engem az Isten elhagyott a priori s a posteriori is! Dühömben rásóztam a szegre, teljes erőből. Sunyin elgörbült. Most akkor patentfogóval vagy csípőfogóval húzzam ki? Szerencsére van mindkettő.

– Csípőfogót, te tajdok! – ordított bennem a mester, amikor látta, hogy a patenthoz nyúlok.

Kijött a szeg, magával rántva egy tenyérnyi vakolatot… lakásfelújítás lett a vége. Mestert hívtam, igazit. A külvilágból. Iszonyodva nézett rám, amikor megtudta, hogy színész vagyok. A bennem lakó mester szomorúan könyökölt fejem ablakában, keserűen bólintott a kinti szakember minden egyes szavára, és nagyon sajnálta, hogy annak idején elszalasztott két nagy pofont lekenni nekem, amikor eldöntöttem, hogy mi leszek. Némi elégtételt adott neki az, hogy nem lettem csillagász.

Vakolatgalaxisok, rigipsz­ködök. Falfixplazma. Örvénylő diszperzittejút. Extra­lavabil. Fal kijavítva. Munka vége. Fizetek. A belső mester szerint ezt a pénzt megspórolhattam volna, de mindegy, most már késő. Egy jó szerelőtrusza kijött volna belőle. A lakásban új illat, mint egy frissen teremtett világban.

Elfelejtettem szólni neki, hogy oda egy szeget képzeltem.