– Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét egyik eseménye volt A magyar fotóművészet háromszáz alkotója című kötet megjelenése. Hogyan fogadta a közönség?

– A magyar fotóművészet háromszáz alkotója című kötet jó vaskos, közel hétszáz oldal. Nem terveztük, hogy napok alatt elkapkodják, bestseller lesz. De az első hetek tapasztalata: jólesően nagy az érdeklődés és sokan megvásárolták. Hozzánk, a szerkesztőkhöz eddig azok a hangok jutottak el, amelyek dicsérték ezt a hatalmas vállalást és elismerték a könyv minőségét. Én szívesen meghallgatnám a bírálatot is, de az érvelő kritika kikopott a sajtóból.

– Honnan az ötlet a kiadvány megjelentetésére?

– A többi művészeti területhez képest a fotóművészet felé mindig kevesebb figyelem fordult – mindvégig így volt ez a fotografálás két évszázada alatt. Mit ábrázol? – először ezt a kérdést tesszük föl a képek millióival találkozva az újságokban, a plakátokon, a képernyőkön. És arra ritkán figyelünk, hogy milyen maga a kép. Tehát a funkció meghatározóbb, mint az esztétika. Így nagyon népszerűek például a sajtófotó- vagy a természetfotó-kiállítások, albumok. Mi olyan könyvet szerettünk volna közreadni, amely a fotografikus kifejezésről, a képalkotásról, a tudatos vizuális fogalmazás sokféleségéről szól. Tehát a jelentős fotográfus alkotók bemutatása révén a magyar fotóművészet létrejöttének és változásainak áttekintésére vállalkoztunk.

– Milyen célt tűztek ki maguk elé a szerkesztők és milyen szerkesztői elveket alkalmaztak e cél elérése érdekében?

– Kincses Károly szerkesztőtársammal és a képszerkesztővel, Fejér Gáborral a többéves közös munkánk elején eldöntöttük, hogy elsősorban a különféle alkotói magatartásokra, a fotográfus és a kép kapcsolatára koncentrálunk. És eldöntöttük azt is, hogy nem szájbarágó módon rakjuk össze a könyvet: a lapozgatás során, a képek párbeszéde révén élje meg az olvasó a megfigyeléseinket. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézete és kiadója nagyvonalúan biztosította a feltételeket és a teljes függetlenséget a munkánkhoz.

– Hogyan választották ki a kiadványban szereplő alkotókat?

– Nem volt egyszerű. Öt kollégát vontunk be a válogatásba, fotóművészeket, fotótörténészeket. Velük, azaz a szerkesztőbizottsággal egy éven át egyeztettünk, érveltünk, hogyan is álljon össze a bemutatandó fotográfusok névsora. A könyvészet természetesen befolyásolta a munkánkat: ha minden alkotónak egy oldalpárt szánunk, akkor háromszáznál többen nemigen férnek el a két kemény borító között. Pedig volt miből válogatni. A magyar fotóművészet számos fontos alkotója esetében kellett azt mondanunk, nem, most nem fér ebbe a válogatásba. Remélve, hogy – velünk vitázva – később mások másképpen közelítik meg a fotóművészet kérdéseit.

– A kiadó ajánlójában olvasni, hogy „A magyar fotó első formátumos alkotóitól a kortárs művészekig ívelő, a pályájukat és főbb műveiket nem kronologikusan, hanem a művelt terület (A természet tanulmányozása), alkalmazott technika (Archaikus kamera) vagy művészi magatartás (Személyes kamerahasználat) szerinti fejezetekben tárgyaló esszéisztikus fotótörténet a művészportrék mellett hatszáz fotón és értelmező, kontextusteremtő írásokon keresztül hozza közel a magyar fotóművészet múltját és jelenét az érdeklődőkhöz”. E szerkezet túlmutat a lexikon- vagy enciklopédiajellegen, információt és látványélményt biztosít az olvasónak. Hogyan sikerült mozgósítani több tucatnyi szerzőt és összehangolni munkájukat úgy, hogy e szerkezet kialakulhasson, meg hogy a kötet nyelvezete, karaktere egységes legyen?

– Az értelmezés volt a szándékunk, nem a lexikonjellegű bemutatás, nem az adatok sorolása. Ezért minden fotós esetén megkerestük azt a szerzőt, aki érti s érzi az adott alkotói felfogás lényegét, és ezt egy rövid esszében elmondja az olvasónak. Nagyjából százhúsz szerző vállalta a feladatot, elfogadták az elképzelésünket, és a szerkesztőkre ezután már csak az elkészült szövegek finomhangolása hárult.

– Megragadott az ajánlóból az a mondat is, miszerint a kiadvány „Feltesz és megválaszol olyan kérdéseket is, mint hogy mitől válik egy fotó műalkotássá, a fényképezés a valóságleképezés vagy valóságteremtés gesztusa-e, csak azt lehet-e lefotózni, ami ott van a kamera előtt, illetve létezik-e moralitás a fotográfiában.” Mi e válaszok eredője?

– A tehetségen, a képi érzékenységen túl a fotó elsősorban morális kérdés. A fotográfusnak természetesen szüksége van gyakorlatra, tapasztalatra, megérzésekre, képzeletre, de a döntés, hogy a látványból vagy az eseményről mi és hogyan kerüljön a képhatárok közé – s azután milyen módon kerüljön a nyilvánosság elé –, etikai megfontolásokkal jár. Ahogy teret nyer a mesterséges intelligenciát felhasználó képalkotás, úgy éljük meg egyre fájdalmasabban, hogy a képalkotás minőségével legalábbis egyenrangú a fotográfia hitelessége.

– Sokan állítják, hogy a nyomtatott könyv egyre inkább háttérbe szorul az információs versenyben, mások szerint viszont megmaradását műtárgyjellegének erősödése biztosítja. A jelek szerint a kiadvány hagyományos felületen korszerű módon közvetít információt, a látványra is épít, ugyanakkor műtárgy-, illetve műalkotásjellege is van. Önnek mi a véleménye a kötet és a hasonló kiadványok szerepéről?

– Gyors ütemben módosulnak könyvhasználati szokásaink – ám a fotókönyvek egyelőre nem állnak vesztésre. Egyre több fotós gondolja úgy, hogy a képözönben úgy tudja kijelölni a maga sajátos helyét, bemutatni meglátásait, ha autonóm fotóalbumokba rendezi a képeit. Annál is inkább, mert a fotográfusok sok évtizede képi projektekben, sorozatokban gondolkodnak, nem csupán az elkapott pillanat varázsa érdekli őket. Ezek a műtárgy-könyvek valójában egyre népszerűbbek, bővül az ilyesfajta víziókat értékelők kis köre.

– Hány erdélyi vagy erdélyi gyökerű alkotó szerepel a kiadványban?

– Sajnos az erdélyi és a magyarországi fotóművészek között Veress Ferenc után sok-sok évtizeden át nem volt élő kapcsolat, a történelmi okokat ismerjük. Korniss Péter volt az első, aki átlépte az országhatárokat és a szellemi határokat. Szükség volt Erdélyi Lajos elkötelezett munkájára a jeles magyarok portréinak elkészítésével. A határforgalom ma már, azt hiszem, zökkenőmentes, a kulturális különbségek talán inkább inspirálók, mint akadályt jelentők. A könyvünkben szereplő jó néhány erdélyi alkotó közül kiemelnék két fiatalt, Kerekes Emőkét, aki a mindennapi élet súlyának erős szimbolikus megfogalmazására törekszik és Ilyés Zalánt, aki kockázatos témákat mer megközelíteni dokumentarista elkötelezettséggel és nem kevés költőiséggel.