– Hogyan került a családjuk tulajdonába a fiatfalvi Ugron-kastély?

– 1949-ben az itt élő Ugronokat kitelepítették, az épületet államosították és az állami gazdaság irodái működtek itt, de legalább használatban volt, 1990-től viszont lakatlan lett. A rendszerváltás után az állam és az eredeti tulajdonosok között évekig tartó pereskedés zajlott – az ilyen procedúra sok más kastély sorsát is megpecsételte, ugyanis az ilyen köztes időszakban „senki földje”, sem az államé, sem a tulajdonosoké, senki nem nyúlhat hozzá, miközben az enyészet dolgozik. Ekkor került olyan szörnyű állapotba, hogy nem volt már tető, áztak a falak, omladozott az egész, veszélyessé vált. Végül a tulajdonosoknak sikerült visszaszerezni a tulajdonjogot, de az állagromlás megállítására nem volt anyagi lehetőségük, ezért úgy döntöttek, hogy megpróbálják családon belül értékesíteni. Mi a férjemmel (Maróty Miklós vállalkozó – szerk. megj.) 2005-ben, huszonévesen, friss házasként úgy döntöttünk, hogy megvásároljuk, megmentjük és „leszúrunk egy magyar zászlót Erdélyben”.

– Szép elhatározás. De mivel szembesültek a felújítás során?

– Az első években a legszükségesebb lépéseket tettük meg, hogy megállítsuk a kastély további romlását, 2010-ben újítottuk fel a teljes tetőszerkezetet, újracserepeztük; de külső forrásokra is szükségünk lett ahhoz, hogy folytathassuk a felújítást. Az évek alatt rengeteg pályázatot beadtunk, mindig áttervezve annak függvényében, hogy milyen pályázat volt kiírva, de egyik sem járt sikerrel. Közben mi Budapesten éltünk, vittük az ottani vállalkozásainkat, neveltük a négy gyermekünket – őszintén megmondom, volt olyan pont, hogy a hátunk közepére se kívántuk ezt az egészet. Aztán 2020-ban a Magyar Turisztikai Ügynökség határon túlra is kiterjesztett Kisfaludy-programja adott új lendületet, így a mostani kastélykép annak egy része, a másik része meg a mi saját forrásaink bevonásának köszönhető. A kastély felújítása során a férjem, az építész: Köllő Miklós és a kivitelező kiválóan dolgoztak együtt. Mivel a belső terekben tulajdonképpen semmi olyan – freskó vagy bútor – nem volt, amit megmutathatnánk, inkább a külső jegyeket hangsúlyoztuk, hogy láthatóvá váljanak a régi lőrések vagy egy-egy épen magmaradt díszítés- vagy faldarab, miközben modern kori elemeket is beépítettünk. Nekünk nem örökség jutott, hanem feladat.

– Nemcsak felújítani akarták a kastélyt, hanem funkciót is adni neki. Mi volt az elképzelés?

– Szerettük volna megmenteni a családi műemlék épületet, de szerettünk volna egy olyan teret is létrehozni, ahol kulturális és hagyományőrző programokat szervezhetünk az itt élő közösségnek. Ahhoz viszont, hogy alkalomadtán ingyenes programokat kínálhassunk, szükség van arra, hogy céges eseményekre adjuk bérbe az épületet, amiből finanszírozni tudjuk a kastély fenntartását, mert iszonyatos költségek vannak: nagyok a felületek, vastagok a falak, nehéz kifűteni. Az érzelmi részéről nehezebben beszélek; az egyik fő probléma az volt, hogy nem vagyunk idevalósiak, sőt, még a kastélyhoz sem volt feltétlen kötődésünk, amiatt, hogy én nem fiatfalvi, hanem székelyudvarhelyi, szombatfalvi Ugron vagyok. A kezdetekkor érzelmileg kicsit sem éreztem itthon magam, és eleinte a közösségtől sem kaptunk semmilyen visszajelzést. Mára kiváló kapcsolatunk van még a városvezetéssel is, akik maximálisan támogatnak bennünket, ugyanakkor mi is helyszínt adunk különböző eseményeiknek.

– Közel egy év távlatából mit mutatnak a látogatók visszajelzései? Milyen elvárásokkal érkeznek, és mi az, ami megérinti őket a történelmi környezetben?

– Szállóvendégeink leginkább belföldi turisták, akiktől nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk. Inkább kúria ez, mint klasszikus kastély: itt mindig dolgos földesúri élet zajlott, így a szobákat is ennek megfelelően rendeztük be. Nincs baldachinos ágy, kristálycsillár – minden egyszerű és letisztult, hogy ne azt tükrözze, ami sosem volt itt, inkább hiteles, nyugodt környezetet kínálunk. Ennek ismeretében a vendégek nem luxuselvárásokkal érkeznek. Egyébként Székelykeresztúr nem egy nagyváros, az épület is kevésbé frekventált helyen van, de a környék tele van felfedezésre váró látnivalókkal. Mi ezekből 3–5 napos csomagokat állítottunk össze, vendégeinket elvisszük kirándulni, templomokba, szekerezni, fazekasműhelybe, medvelesre, csillagvizsgálóhoz, fűszerkertbe… Azzal vonzzuk ide a turistákat, hogy innen egész Székelyföldet felfedezhetik. Viszont az üres napokon, heteken nincs még olyan élet itt, annyi rendezvény, olyan programok, amiket én beleálmodtam, hogy ez egy olyan hely legyen, ahová lehet és érdemes jönni. Ehhez még türelem kell. Összességében két célcsoportunk van: a román és magyarországi turisták, mint szállóvendégek, és az esküvők, keresztelők tekintetében a helyiek, ez szerintem így tud jó egyensúlyban lenni.

– Hogy látják a jövőt? Saját üzemeltetésben tartanák a kastélyt, vagy más formát keresnek?

– Budapesten élünk, Magyarországon is turisztikai projekteket valósítok meg, jelenleg is egy négycsillagos szállodát üzemeltetek a jezsuita rendtartomány részére, így nem idegen ez a terület. Viszont hátrány, hogy messze vagyunk: hetente 600-700 kilométert ingázom. Szeretnénk átadni az üzemeltetést olyan személynek vagy házaspárnak, aki ezt a feladatot magáénak érzi, és minimum olyan odaadással viszi, mint mi, akiben tudatosul, hogy mi a létjogosultsága ennek itt, Hargita megyében. Többségében a szomszédos Kovászna megyében vannak ilyen vagy hasonló, felújított kastélyok, de ott is azok működnek igazán jól, ahol a tulajdonos ott él, például hazaköltözött külföldről, hozta a know-how-t és megpróbálja itt kamatoztatni. Nehéz ügy. Egy év alatt azt tapasztaltuk, hogy nem mernek az emberek belevágni, túl nagy falat, félnek tőle, nincs olyan turisztikai desztináció a környéken, amivel tapasztalatot tudtak volna szerezni, meg sok esetben hiányzik az alázat és az odaadás, ami ehhez kellene. Amíg nem találunk valakit, aki igazán a gazdája tudna lenni, mi üzemeltetjük. Az egyik szárnyban szállodai szobák, a másikban bálterem van, legtöbbször többnapos rendezvényekre, céges eseményekre, esküvőkre adjuk bérbe, külsős cateringgel. A cél azonban több: tartalmat adni neki.

– A kastély ma újra él. Milyen üzenetet szeretne ezzel közvetíteni a többi nemesi család, illetve a jövő generáció, akár a saját négy gyermeke felé?

– Értékmentés és értékteremtés. Azt szeretnénk megmutatni, hogy a sok küzdelem és nehézség ellenére is van értelme a munkának. Emellett remélem, az itteni programok segítenek enyhíteni a kitelepítések okozta sebeket – békés együttélésen és közös gondolkodáson keresztül. A múlt már történelem, a jövő még formálható.