Hirdetés

„A kultúra az, amit magunkról tudunk”

Hogy lehet megszólítani a rohanó embert egy elmélyülést kívánó irodalmi alkotással? Miért bír többletjelentéssel a népi kultúra az erdélyi magyarság számára? Az interaktív szegmens kötelező „tartozéka” lett a múzeumi kiállításoknak, de mit kezdjünk azzal, hogy a látogatók figyelme 30 másodpercre terjed ki? A magyar kultúra napján kortárs alkotókkal és kultúraszervezőkkel beszélgettünk.

Péter Ágnes , Boncina-Székely Szidónia , Simó Bernadette , Pál Bíborka
Becsült olvasási idő: 12 perc
„A kultúra az, amit magunkról tudunk”
Székelyföld-szerte tisztelegnek a magyar kultúra identitásmeghatározó szerepe előtt. Lételem Fotó: Hodgyai István

Ilyés Krisztinka szerkesztő
„A kultúra az, amit magunkról tudunk” 
– Valóban megváltoztak az olvasási szokások a 21. században, vagy csak több/más felületre tevődtek át? 

– Ne gondoljuk azt, hogy az olvasási szokások csupán a 21. században kezdtek átalakulni, s mindaddig minden korban ugyanolyan szerzők és befogadók léteztek. Hogyha csak a bizánci olvasásmodellre gondolunk – amely előírta a könyvek elmélkedő tanulmányozását, és az írott szöveget a beszéd, a szónoklás és az előadás műfajához közelítette –, elmondhatjuk, hogy azóta több változáson estek át olvasási szokásaink. Az viszont igaz, hogy a 21. században azért kezdett megváltozni ez a tevékenység, mert a digitalizáció rányomta bélyegét a nyomtatott, kézbe vehető és forgatható könyveinkre. Ma már a legtöbb hírt, a legtöbb bulvárjellegű cikket, de még a legtöbb szépirodalmi olvasmányt is az internet zűrzavaros mocsarából halásszuk ki, sok esetben a különböző közösségimédia-oldalakról. Az okostelefonunkat bármikor „fellapozhatjuk”, ha olvasni szeretnénk, másrészt egyre kevesebb ember van, aki a különböző digitális eszközein időt szánna egy könyv elolvasására, hiszen rengeteg inger ér közben, ami elterelheti a figyelmünket.

– Mi a szerepe egy irodalmi lapnak napjainkban? Hogyan lehet megszólítani a rohanó embert egy elmélyülést igénylő irodalmi alkotással? 

– Az irodalmi lapok megteszik azt, amit az internet nem: szűrnek. Kiválogatják azokat az olvasnivalókat, amelyeket érdemes lehet elolvasni a nagy mennyiségű elénk táruló szöveghalmazból. Ez a rosta persze az adott lap értékrendszerétől függ, szubjektív, de mindenképp érdemes figyelni őket, mert a szerkesztők soha nem indok nélkül választják ki a megjelentetni kívánt műveket. Hogyha önmagunkat, szerepünket keressük ebben a világban, előbb-utóbb az önismereti utunk fontos megállója lesz az irodalom.

– Milyen könyv van épp a keze ügyében, és milyen más felületeken kapcsolódik az irodalomhoz (például zene, színház)?

– Jelenleg három könyv is toporzékol az íróasztalomon: Viola Szandra A hetedik égbolt című ifjúsági regénye (ez a Hajnal öröksége sorozat második része), Rakovszky Zsuzsa Vattacukor című novelláskötete és Grecsó Krisztián Apám üzent című könyve. 
Boncina-Székely Szidónia

Orendi István együttesvezető

„A kultúra az, amit magunkról tudunk”

– Milyen szerepe van a népi kultúrának napjainkban?

– Egy erdélyi magyarnak a néptánc, a népzene egy picit mást jelent, mint a többi népnek. Nem többet, nem kevesebbet, nem igényesebbet, nem igénytelenebbet, de nálunk ennek egy fontos vetülete a magyarságtudat megtartása. Talán ezért is viszonyulunk eltérően ahhoz képest, mint ahogy például az anyaországban viszonyulnak egy kalotaszegi zenéhez vagy egy mezőségi tánchoz. Kissé elcsépelt lehet, de vissza kell utalnom Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő gondolatára, miszerint addig vagyunk magyarok, amíg magyarul táncolunk és magyarul zenélünk. Egy plusz gondolatiság, hogy kisebbségként ezt megkapjuk. A népi kultúrának ugyanakkor van egy egyszerű, gyakorlatias, mindennapok-szagú szerepe is, az, amilyen szerepe volt ott, ahonnan mi ezt örököljük, és ahonnan ezt tanuljuk: a mindennapokban megélni, ünnepelni vele, mulatni vele, kapcsolatokat, párkapcsolatokat kialakítani a népzene és a néptánc által. Ez a szerep a táncházban, egy táncpróbán is megvan. Igaz, hogy mi az Udvarhely Néptáncműhellyel felvisszük színpadra a népi kultúrát, és akkor ennek már szórakoztató jellege is van, de a szerepei attól megmaradnak.  

– A mai ember mindennapjaiban mennyire van jelen a népzene és a néptánc? 

– Nem annyira, mint amennyire én szeretném, de úgy gondolom, hogy Székelyudvarhelyen, Udvarhelyszéken igenis jelen van. Ha csak arra gondolok, hogy hány táncos ünnepség van, hány népi együttes és azok találkozói, seregszemléi, akkor kijelenthetem, hogy a mindennapjainknak része a népi kultúra. 

– Mit gondol, milyen feladata van az Udvarhely Néptáncműhelynek a fiatalok oktatásában, a népi kultúra továbbadásában?

– Nekünk az elsődleges célunk színpadi produkciók létrehozása és azok bemutatása, azonban nagyon fontos feladatunk az ifjúság nevelése, a népi kultúra átadása is. Van erre egy jó példám: a Néptáncműhely próbatermében, illetve azokban a helyiségekben, ahol a mindennapjainkat töltjük, heti rendszerességgel akár 500-600 személy is megfordul. Itt nemcsak a táncházra és a gyermektáncházra gondolok, hanem néptánc- és népzeneoktatásra, különböző foglalkozásokra is. Ennyire tekintjük fontosnak, és ennyire igyekszünk, hogy hetente tudjunk valami pluszt adni, újat tanítani a fiataloknak. 
Simó Bernadette

Ferencz S. Apor képzőművész

„A kultúra az, amit magunkról tudunk”

– Tagja több képzőművészeti szervezetnek: a budapesti Caffart Képzőművészeti Egyesületnek, a MAMŰ Társaságnak és számos kurátori felkérésnek tesz eleget... Hogyan látja, milyen lehetőségei vannak az erdélyi magyar képzőművésznek egyedül? Hát közösségben?

– Mindenekelőtt az erdélyi magyar képzőművész megnevezés kulturális szempontból valamikor egyér­telműbben meghatározta az erdélyi magyar alkotó karakterét, de ugyanúgy a lehetőségeit is. Ma már az erdélyi magyar képzőművész is csatlakozhat számos romániai, magyarországi vagy nemzetközi szakmai kezdeményezéshez, csoporthoz vagy támogatási rendszerhez. Lehetőségei is bővültek, akár egyéni úton, akár egy közösséghez tartozva keresi a szakmai érvényesülés útját. Hogy ezt hogyan teszi, az egyéni habitus kérdése.

– Milyen hozadéka van a szakmai szerveződéseknek?

– A szakmai közösségekhez való tartozásnak minden esetben van hozadéka, ezeknek általában érdekképviseleti feladataik, céljaik vannak. Egy művészi csoportosulásban az alkotók együtt a szakmai fejlődés és szerveződés szempontjából erősebbé és hatékonyabbá válhatnak. 

– 2017 óta a Székelyföldi Grafikai Biennálé megbízott kurátora. Hogy látja, Székelyföldet tekintve kulturális szempontból milyen hatása van a biennálénak?

– A Székelyföldi Grafikai Biennálé legfőbb célja, hogy a kortárs grafika jelentős nemzetközi fóruma maradjon, és hozzájáruljon a térség kulturális-művészeti értékeinek és rendezvényeinek gazdagításához. Ugyanakkor a kortárs vizuális kultúrát népszerűsítő és megértését segítő edukatív szerepe is az elsődleges szempontok között van. A biennálé mára egy nemzetközileg jegyzett rangos eseménnyé nőtte ki magát, felkerült a nemzetközi grafika szakmai térképére, ott előkelő helyet foglal el – a tényt mára számos nemzetközi szakmai visszajelzés igazolja.
  
– Egyéni alkotóként is jelen van a szcénán, és mint művein látszik, nem áll távol Öntől, hogy többféle médiumban gondolkodjon. Önnek mi a fontosabb, a médium – a kifejezőeszköz – vagy az üzenet?

– Mindkettőt egyformán fontosnak tartom! Az én olvasatomban az egyik a másik nélkül csupán egy-egy üres „keret”. Különösen fontos számomra a mű üzenete és az ábrázolhatóság, a közlendő kortárs formanyelven történő megjelenítése.
Péter Ágnes

Dr. Karda-Markaly Aranka múzeumigazgató

„A kultúra az, amit magunkról tudunk”

– A digitálisan hozzáférhető publikációk, virtuális múzeumi séták és online térben elérhető színházi előadások korában jelentősen és gyorsan megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások. Mit tapasztal, a Csíki Székely Múzeum kiállítótereibe belépő látogatók milyen elvárásokkal érkeznek? 

 – Többségük a képzőművészeti kiállításokra érkezik, ezt egy korábbi felmérésünk is alátámasztja. Természetesen célunk, hogy a régészeti, történeti és néprajzi tematikájú kiállításokat is felzárkóztassuk a festészeti kiállítások mögé. A látógatóbarát kiállítások megszervezésénél ma már elengedhetetlenek a multimédiás megoldások: hanganyagok bejátszása, filmetűdök vagy -részletek vetítése, animált térképek és ábrák, esetenként 3D-animációk készítése. Érdekes ugyanakkor, hogy a látogatóknak mindössze a 10-15, az „elkötelezetteknek” a 30 másodperces audiovizuális anyagok megtekintésére van elégséges türelme, és nem nézik hosszasan ezeket. Az érintőképernyős tartalmak hosszabb tanulmányozásával sem töltenek sok időt, nehéz tehát nem lehet csak ezzel a figyelmüket fenntartani. Ugyanakkor látjuk, fontos – főként a gyermekek esetében –, hogy a kiállításnak interaktív része legyen, nemcsak a hagyományos módon legyen látogatható, nézhető, hanem plusztartalmakat, kiegészítő elemeket is tartalmazzon, amely nemcsak felkelti, de fenn is tartja az érdeklődésüket. 

– Milyen felületeken tudják megszólítani a közönséget? 

 – Sokféle módon próbálkozunk, jelen vagyunk a közösségi médiában, e nélkül ma már nem lehet közönségszervezésről beszélni. A hagyományos módszerek, mint a plakát és a nagy hirdetőtáblákon való jelenlét inkább a városba érkező turistacsoportokat szólítja meg. Kisvideókat készítünk az eseményeinkről, ezeket akár fizetett hirdetésként is megosztjuk a Facebookon. A fiatal generáció megszólítására pedig az iskolán és tanárokon keresztül, a múzeumpedagógiai foglalkozások szervezésével van lehetőségünk, ezekről minden hónapban értesítjük a megyeközpontban iskoláit, jól működik ez a rendszer. 

– Fontos szerep hárul tehát a múzeumpedagógusokra, nemcsak mint tárlatvezetőkre, hanem mint a következő kultúrafogyasztó generáció nevelőire is...

– A történeti, régészeti vagy néprajzi kiállítások egyértelműen jobban értelmezhetők a fiatalok számára, ha egy múzeumpedagógiai foglalkozással vannak összekapcsolva. Ezek a kiállítások egy alap háttértudást követelnek meg ahhoz, hogy az iskolás korú látógatóink megértsék egy-egy tárgynak a fontosságát, történetét. Ebben nyújt segítséget a múzeumpedagógus. Az általa felépített foglalkozáson a gyermekek mélyebben, interaktív módon ismerkednek meg az adott tárlat anyagával. Tapasztalataink és az oktatási intézményektől kapott visszajelzések alapján azt látjuk, hogy nagy igény van ezekre a találkozásokra, foglalkozásokra. 
Pál Bíborka

André Ferenc költő

„A kultúra az, amit magunkról tudunk”

– Választottam néhány kifejezést, amelyeket gyakran társítunk a költőiséggel. Kérdésekre adott válaszok helyett arra kérem, mondja el, ami elsőként eszébe jut ezekről a kifejezésekről. Az első: költői érzék.

– A költői érzék az érzékenység kérdése: hogyan figyelek a környező és belső világunkra, a részletekre, és miképp tudom leképezni ezek összefüggéseit a nyelvben. Folyamatosan fejleszteni kell, gondoskodni róla, öntözgetni, különben hajlamos elhervadni.

– Költői hitvallás.

– A költői hitvallás ezen kérdések egyvelege: miért írok, kihez szólok, mit akarok mondani, és főképp: hogyan? Én nem vagyok alanyi költő – bár piszokul irigylem a jó alanyi szerzőket. Engem nem a saját életem inspirál, hanem a körülöttünk és bennünk felvillanó benyomások. És bár sokszor erős gondolatiság lüktet a verseimben, ezt mindig intenzív érzelmi, hangulati töltet itatja át. Elvégre minden gondolatot az érzelmek taszigálnak jobbra-balra. És ez rendben is van. A gondolat érzelmi töltet nélkül pusztán algoritmus, logika – gyönyörű, persze, csak épp az emberi marad ki belőle.

– Költői nagyság.

– Weöres Sándor írja a Nagyság című versében: „Munkámat használni lehessen, / ne szájtátva csodálni.” Mert a versírás nem a költőről szól, hanem a költészetről. Arról, hogy egy olvasó rátaláljon a versben, amire épp szüksége van: érzelmei pontos megfogalmazását, a nyelv és a játék örömét, új nézőpontokat, a komfortzónája felpiszkálását, vagy épp megnyugvást, hogy bármi is kavarog benne, azzal birkózott meg más is. Akár akkád költészetet olvas, akár Csokonait, akár kortárs lírát, az ember ugyanúgy élt, szeretett, csalódott, tévedett, gyászolt, nevetett és tört össze. Versben bármikor megtörténhet az, amiről József Attila ír: „És észreveszek valakit, / ki szemmel, melegen / jelez, csak ennyit: Vannak itt / s te nem vagy idegen...” (A bűn).

– Költői felelősség.

– Őszinte maradni önmagadhoz. Kíváncsi lenni saját magadra és kíváncsi lenni az olvasóra: nem vakon osztani az észt a versben, hanem párbeszédbe lépni a befogadóval. A vers a papíron még csak üres nyom. Csak amikor az olvasó képzeletében gyökeret ver, sarjadni kezd és átalakít, finomít rajta valamit, akkor kezd el a vers élni igazán.
P. Á.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!