Hirdetés

Az apaság margójára

Pál Emil
Becsült olvasási idő: 3 perc

Nagy és nehéz feladat eldönteni, hogy hol van egy férfi helye, mikor válaszút elé érkezik az életben. Lehetne most az önmegvalósítás kétségeire és a modern kori státuszkülönbségekkel való harcra gondolni – ami tulajdonképpen a tömeges elvándorlásnak is az egyik motorja, ám sokkal súlyosabb életeseményről van szó, és a válaszút nemcsak háromismeretlenes útkereszteződést, hanem valóságos gordiuszi csomót takar. Amennyire áldásos és melengető egy kisgyerek megszületése, annyi kétség, kompromisszum és áldozathozatal jár vele. Utóbbi kettő alapkészsége egy férj értéktartományának, amennyiben a poronty születése előtt is kellően meghitt, bizalomra épülő kapcsolatot tartott fenn élete párjával. Nagy szavak közé keveredtem így, hiszen az életünk párja és a bizalomra épülő kapcsolat is optimista nagyotmondásnak hallszik a jelenlegi társadalmi habitusok szerint, viszont egy apa hadd legyen optimista, hiszen most – és ezt jó, ha minden apa betáplálja magába – ez az egyik legfontosabb feladatunk. A szülésfelkészítők a legjobb akaratú tájékoztatásként szolgálnak – legalábbis erre találták ki őket – ám elkerülhetetlen, hogy az ember fia-lánya, a folyamatos nyugtatás ellenére ne szakadék szélén találja magát, ahová az inzulinrezisztencia, a gátmetszés, a placenta okozta komplikációk és a málnalevéltea akarják belelökni. A szeretet aggodalmakat, az aggodalmak pedig kellemetlenségeket szülnek. A szülés során pedig mindez hatalmas mértékű tehetetlenséggel koronázódik meg, ami nem mérhető a tantaluszi kínokhoz. Mintha a megnevezettek nem jelentenének elegendő stresszfaktort az alkoholizmus elsajátítására, sokaknak az apás szülés és a szülés utáni depresszió borzalmaival is szembe kell nézniük. A sor végeláthatatlan: hiszen az új családtag mustárkórt kap és besárgul, aluszékonnyá válik, és keveset eszik. Az édesanyja – aki nem mellesleg, jó esetben életünk párja – elveszettnek érzi magát és paranoiának tűnő ámokfutásba kezd. Percenként méregeti az új családtagot, sírva pelenkáz, könnybe lábadt szemekkel szoptat és gyakran érzéketlenül csattan fel, ha pár percnél többet vagy a mosdóban. Gyakran semmi sem jó, amit teszünk. Gyakran figyelmetlenebbek vagyunk, mint elvárják. Gyakran nem a jó babaolajat vesszük meg, és összekeverjük a szódabikarbónát a szódaporral. De ez mind rendben van, hiszen sem a gyerek, sem az anyja nem attól fog jobban szeretni, hogy görcsösen végrehajtunk. A legtöbb babanevelési-kezelési útmutatót nők írják, és általában nőknek is szól. Ez nagy léptékben nézve érthető is, hiszen én még nem találkoztam olyan férfitársammal, aki egy latte mellett elsírta volna, hogy nincs teje és nem tudja miért. Nem szorulunk ettől háttérbe, a feladatkörünk teljesen átértelmeződik, máshogy vagyunk összerakva, más regisztereken érzünk, más rendszerek működnek bennünk, teljesen más elvek szerint. Mi vagyunk néha a láb, a kéz, az ötperces alvás, a tusolás öröme és a támaszték. Ezeket a család közössége pedig helyén tudja kezelni, legyen szó férfiről vagy nőről, hiszen a megoldási kulcs közös, egyenes út a kommunikáción és a megértésen át vezet. Hogy hol a helyünk ezen belül? Az optimista oldalon, hiszen apának lenni kiváltságosan boldog és felelősségteljes érzés, és talán nem is múlja felül azt semmi.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!