Hirdetés

Hosszú élet, dióhéjban

A maroshévízi Elekes János december 2-én töltötte a 100. életévét. Jani bácsi, ahogyan sokan szólítják, az otthonában válaszolt néhány kérdésünkre.

Czirják Károly
Becsült olvasási idő: 4 perc
Hosszú élet, dióhéjban
Fotó: Elekes János archívumából

– Mikor és hol született, János bácsi?

– 1923. december 2-án születtem. Mivel nagy volt a tél és a Tinósza nevű településrészen laktunk, csupán 1924. január 2-án jegyeztek be a hivatalnál. A Tinósza részről 1938-ban költöztünk a Malom utcai házba, amelyben ma is lakunk.

– Mekkora volt a család?

– Édesapámat Józsefnek hívták, édesanyámat pedig Kopacz Annának, ők is Ma­ros­hé­ví­zen születtek. Nyolcan voltunk testvérek: István, Péter, Annus, József, Balász, majd én, Béla és Lidi.

– Hol végezte az iskolát?

– Maroshévízen jártam iskolába. Mikor még a Ti­nó­sza nevű részen laktunk, hétfőn bejöttem Hévízre, és pénteken, mikor már nem volt iskola, hazamentem Tinószára. Míg iskolába jártam, Nagy Jóska bácsinál laktunk, itt voltunk elszállásolva. Hévízen a magyar iskolába jártam, ami a mai Szarvas negyed „A” tömbháza helyén volt. Az igazgató Gencsy Ferencz volt, tanítóim pedig Feigel Miska, majd a fia, Feigel Imre kántor-tanító voltak. Az iskolát 1937-ben végeztem el. Utána mentem inasnak, egészen 1941-ig inaskodtam, Péter Rudi volt a mesterem. 1943-ban pedig katonának vittek.



– Éppen a háború idején szolgált. Milyen élményei vannak a katonaság időszakából?

– 1943-ban vittek katonának, és egészen 1945-ig katonáskodtam, amikor Németországban amerikai fogságba estem. A fogságban nagyon jól telt, ugyanis egyáltalán nem őriztek, csak nem mehettünk ki a városba. Egész nap kártyáztunk, még csokoládét is kaptunk. Közel egy hétig voltam itt, majd hazaengedtek, de út közben elkaptak az oroszok, és ők is fogságba vittek. 1947. október 13-án szabadultam. Ott nagyon rossz volt, sokat dolgoztattak, kevés és rossz ételt adtak. Ott volt még vagy hét maroshévízi katonatársam, akikkel fogságba is voltam, közülük megemlíteném Kis Béla, Lőrincz Emil, Barta János nevét. A fogságban egy nagy csarnokot kellet építenünk. Ez Csernovicban volt. Akkora volt a csarnok, hogy több vonat is befért, megfordultak. Innen Kijevbe vittek, onnen szabadultam 1947 októberében.

– Mi történt hazatérése után?

– A fogságból hazatérve nekifogtam dolgozni, először László Antinál voltam cipész, majd Miklós Palinál. Mikor nem volt munka, akkor dolgoztam például a Válya híd építésénél, ahol ácsmunkát végeztem. Ez 1948-ban volt. De Kökösnél is egy híd építésénél dolgoztam. Hazajöttem, és Guttman üzletében dolgoztam, de kis idő után megkerestek a helyi zöldségesüzlettől, és felkínálták, hogy legyek az üzlet vezetője. Ez egy nagy raktárüzlet volt, innen láttuk el Borszéket, Galócást, Hodost, Várhegyet, Salamást. 1958-ig dolgoztam itt. Ezután a Közös Munka Szövetkezetnél voltam cipészmester. Innen mentem nyugdíjba 1984. január 2-án.

– Mikor alapított családot?

– 1949-ben nősültem, két lányom született, Mária és Edit, ez utóbbi sajnos már elhunyt. Jelenleg három unokám és öt dédunokám van.

– Mivel telt szabadideje?

– A hévízi magyar kultúrélet mozgalmas volt, majdnem hetente volt valami. Hétvégeken magyar színházba mentünk, ha nem volt, akkor táncestélyekre mentünk, vagy ha azon a hétvégén ez sem volt, akkor moziba jártunk. 1959-től egészen 1984-ig voltam egyháztanácsos, 25 éven át. Ez idő alatt négy papot szolgáltam, Birtok Ferenc, Simonfi József, Balogh András és Birman József plébánosokat.

– Emlékszik-e még az Ur­mán­czyakra?

– Mindig szívesen emlékszem arra, mikor Urmánczy Nándor 1940-ben hazajött. Az állomásról négylovas hintóval hozták egészen a Tran­szil­vá­nia vendéglőig, ami itt, a központban volt. Ott volt a hivatalos fogadtatása. De inasként is többször is voltam az Urmánczyaknál, hisz cipőt kellett javítani nekik, és ilyenkor mindig engem küldtek, hogy vigyem haza nekik. Miután átadtam a cipőket, mindig adtak 1-2 lej baksist. De jól ismertem Gizi kisasszonyt, meg Istvánt is. 

– Jó egészséget kívánok!



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!