– Mikor és hogyan fonódott össze az Ajtony család története a Fekete Sas Gyógyszertár történetével?

– Édesapám szé­kely­ke­resz­tú­ri, örmény származású,
és volt egy bátyja, Jenő, akivel a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezték a gyógyszerészetet. Jenő tizenegyben, édesapám huszonháromban végzett, és huszonnégyben Gőzsy Árpád gyógyszerésztől megvásárolták a gyógyszertárt Csíkszeredában. Ami egy ideig bérelt épületekben működött, végül a Kossuth utca 32. szám alatti ház földszintjén rendezték be, mi pedig az emeleten laktunk. Akkor még az ajtón rajta volt a sasos címer, és a bejárat két oldalán volt egy-egy dombormű, amely két görög istent, Hügieiát és Eszkulápot ábrázolta, akik a mitológiában az egészség istenei. Az ajtót, a domborműveket és a patikában lévő sok kidobott és leselejtezett eszközt és egynéhány edényt sikerült megmenteni, ezek tekinthetők meg ma a Csíki Székely Múzeumban.

– Hogyan volt berendezve akkoriban a patika, milyen eszközök voltak használatban?

– A patika több helyiségből állt. Az utca felől volt a bejárat, ezt úgy hívták, hogy officina.Itt történt a gyógyszer bevásárlása és a készítése is. A beteg ugyanis legtöbbször a patikában várta meg, hogy a gyógyszerész elkészítse az orvos által felírt receptet. A gyógyszerész a munkaasztal mögött – amit a patikában táraasztalnak neveznek – készítette a gyógyszert a beteg szeme láttára. Ez egyfajta bizalomkeltés is volt, hogy a beteg lássa, hogyan készül az a szer, amit neki egy óra múlva be kell venni.
Az officina mögött volt egy nagyobb helyiség, ez volt a laboratórium. Itt készültek nagyobb mennyiségben azok a készítmények, amelyeket a gyógyszertárban árusítottak. Utána volt egy kisebb helyiség, ez volt az iroda, illetve az inspekciós szoba, az éjjeli szolgálatos szoba. Tudniillik abban az időben két gyógyszertár volt a városban, felváltva hetenként éjszakai ügyeletet tartottak, így biztosítva volt az éjszakai, sürgősségi ellátás. Mellette volt egy kicsi kamra, egy úgynevezett camera materialis, ahol erős hatású és szagú, veszélyes anyagokat, savakat, lúgokat és egyéb anyagokat tartottak. Raktárhelyiség nem volt, mert a nagykereskedelmi vállalatok úgynevezett utazó ügynököket küldtek minden héten körbe a városokba, akik felvették személyes kapcsolat révén a gyógyszerrendelést, hogy mit kér az illető gyógyszerész a következő hétre, és azt vagy postán, vagy vasúton elküldték. Nagy volt a bizalom oda-vissza, mert a gyógyszerész megbízott az ügynökben és az általa képviselt nagykereskedelmi vállalatban, az pedig megbízott a patikusban, hogy a gyógyszer érkezése után az ellenértékét azonnal kifizeti.

– A Fekete Sast 1949 áprilisában államosították. Hogyan emlékszik vissza erre? 

– Középiskolás diák voltam, tizenhét éves, úgyhogy mindenre tökéletesen emlékszem, annál is inkább, mert ez a családunkat rendkívül érzékenyen érintette. 1948 körül államosították a nagyvállalatokat, bankokat és a külföldi érdekeltségeket, 1949-ben a gyógyszertárakat, amely két hullámban zajlott le. Először 1949-ben a városi gyógyszertárakat, majd 1953-ban a falusiakat államosították. Hetvenöt évvel ezelőtt, április 2-án megjelentek a gyógyszertárunk előtt a kiküldöttek a rajoni pártbizottságtól és a milíciától, akik bejelentették, hogy az államhatalom és a néphatalom nevében elveszik a gyógyszertár bejáratainak és kijáratainak kulcsait, mert a gyógyszertárt államosítják. Elképesztő volt a hatás. Csodálkozom azon, hogy édesapám nem kapott agyvérzést, mert neki a gyógyszertár volt a mindene. A kulcsot elvették, és várták, hogy jöjjön az egészségügyi minisztérium delegátusa, Kozma János gyógyszerész Gyergyószentmiklósról, aki a szakmai tevékenységet folytatta és a leltározást végezte. A leltározás anyaga még most is megvan, sikerült megmentenem. Az utolsó csavarig az égvilágon mindent elvettek. Öt napig leltároztak, ez idő alatt a milicistának a patikában kellett lenni, ami azt jelentette, hogy édesapám be kellett tegyen egy ágyat ágyneművel, és édesanyám kellett a milicista kosztját biztosítsa. Tessék elképzelni! Fent, a lakásban, az egyik szobában voltunk mi, a másikban egy család, akiket Szilágyságból telepítettek ki, mert földbirtokosok, kulákok voltak, és a rendőr volt a patikában. Ezután édesapám hosszú ideig állás nélkül volt.

– Miből élt akkor a család?

– Nem tudom. Nehéz idők voltak. Kilencedikes diák voltam, volt egy testvérem, öt évvel fiatalabb. Hosszú hetek teltek el. Később megalakult a rajoni gyógyszerlerakat két házzal odébb, ugyancsak a Kossuth utcában, ahol édesapámat alkalmazták raktárosnak. Gyógyszerészből raktáros lett, és ezután még több megalázás érte a családunkat, engem is. Később a raktár megszűnt, és a családunk gyógyszertára állami gyógyszertárként működött tovább, édesapám pedig alkalmazottként visszakerült a saját patikájába. Ilyen sem volt még az országban, hogy valaki beosztott gyógyszerészként kerüljön vissza abba a patikába, ami egykor az övé volt.

– Milyen megaláztatások érték Önt?

– Hiába felvételiztem az érettségi után, két évig sehova nem vettek fel, pedig nem voltam rossz tanuló. A két év alatt voltam gyári munkás, majd a gimnáziumban – hála az akkori igazgatónőnek – segéd, titkár, de amikor a tanfelügyelő megtudta, hogy ki vagyok, onnan is kirúgtak. Akkor az igazgatónő áttett az internátusba adminisztrátornak. Ez így ment egy jó ideig, aztán átkerültem a közegészségügyi intézet laboratóriumába, laboránsként dolgoztam. És akkor, hogy valami szakma legyen a kezemben, beiratkoztam a Szeredában induló hat hónapos sofőriskolába. A vizsgán mind a három – motorkerékpár, személyautó és teherautó – fokozatot megkaptam, de amikor a jogosítványt kézbe kaptam, láttam, hogy csak az első kettőre volt jogosítványom, a harmadik ki volt húzva, azzal az indoklással, hogy akinek érettségije van és nem a közlekedésben dolgozik, akár mint segédsofőr, akár mint szerelő, akár mint szervizes munkás, az nem kaphatja meg a harmadik kategóriát. Ez volt a kifogás. Elvágtak.
Időközben felvételiztem a temesvári vegyészmérnökire, de nem sikerült, mert azt mondták, csak akkor vesznek fel, ha gyári vegyiparban dolgozó munkás vagyok. Ezért kellett nekem festékgyárban dolgoznom, de azután sem vettek fel. Utána voltam a gyógyszerészetin, Vásárhelyen. Az írásbeli sikerült, szóbelire nem engedtek. Később derült ki, hogy ki se javították a dolgozatomat. Ezután felvételiztem Kolozsváron a kétéves Pedagógiai Intézetbe is, de hiába, nem vettek fel sehova. 1953-ban ismét megpróbálkoztam Vásárhelyen a gyógyszerészetin. Egy tanár ismerős biztatott, hogy hátha sikerül. Elvégeztem a felvételi előkészítőt, és akkor jött a rendelkezés, hogy aki érdemdiplomával érettségizett, annak nem kell felvételiznie, felveszik a diplomával. Nem hittem a szememnek. Szerencsére volt egy ismerős, aki épp jött Vásárhelyre, édesapám elküldte vele a diplomámat, amit én két nap múlva a titkárságon be tudtam mutatni. Megnézte a titkár, gratulált. Kérdeztem, hogy akkor most mit csináljak? Azt mondta, vegyek vonatjegyet, és menjek haza, nem kell felvételiznem. Mondom, ne tessék haragudni, én hazamegyek, de én ezt nem hiszem. Azt válaszolta, hogy akkor ne higgyem. Hazajöttem, visszamentem a munkahelyemre, a laborba, és tovább is tettem a dolgomat. Szeptember tizenegyedikén jött egy levél, megvan most is. Azt írta: értesítik Ajtony Gábort, hogy az 1953–1954-es tanévre a gyógyszerészeti kar első évfolyamára felvették. Ez volt a csoda. Azok után, amin végigmentem.

– Hogy végezte el az egyetemet?

– Egyrészt két év kihagyás után nagyon keményen neki kellett fogjak a tanulásnak. Aztán a másik dolog az volt, hogy engem végigkísért a gyógyszertár-tulajdonosi viszony. Az öcsémmel egyszerre voltunk egyetemen, én Vásárhelyen, ő – két évre rá – Kolozsváron. Tanulmányi ösztöndíjat nem kaphattam, mert édesapámnak „túl sok” volt a fizetése, pedig nem volt az túl sok, de ha nyolcvan lejjel kevesebbet kapott volna, akkor mindketten kaptunk volna ösztöndíjat. Nem azt mondom, hogy nyomorogtunk, de nagyon nehezen éltünk. Én például két évig egy özvegyasszony konyhájában húztam meg magam. Egy ágyam volt, és semmi más, a konyhaasztalon tanultam.
Aztán 1958-ban 9,66-tal államvizsgáztam. Az nagyszerű eredmény volt, sikerült is jól választanom, mert ki volt írva Csíkszeredában is egy hely, és én azt választottam. Viszont nem tudtam, hogy melyik gyógyszertárban van hely, mert Csíkban akkor volt egy állami és egy kórházi gyógyszertár. Amikor a papírt megkaptam, akkor láttam, hogy a 45-ös állami gyógyszertárba kaptam kinevezést, ami a Fekete Sas Gyógyszertár volt, ahol édesapám dolgozott. Hálát adok a Fennvalónak, hogy hat évig dolgozhattam édesapám mellett a gyógyszertárunkban.

– Milyen volt patikusként dolgozni akkoriban?

– Megmondom őszintén, hogy amikor ide kinevezést kaptam, akkor én nagyon boldog voltam, de utána jöttek a problémák. Mivel nőtlen gyógyszerész voltam, amikor helyettesíteni, leltározni vagy bármilyen külső munkát végezni kellett, mindig engem küldtek. A szülési vagy betegszabadságra ment kollégákat hetekig, hónapokig helyettesítettem, vagy megesett, hogy leltározni küldtek. Gyimesektől Kászonig, Hargitafürdőtől Barótig minden patikát végigjártam ezalatt. Ez nekem nagyon sok gyakorlatot és tapasztalatot hozott, de vidéken nehéz volt elintézni a szállást és a napi étkezést.
Aztán megnősültem, és akkor azt mondtam, hogy most már nekem ebből elég volt. Így aztán különböző vizsgákat kellett letennem, például a városra való kinevezésemet szakvizsgával kellett megerősítsem, és különböző továbbképző tanfolyamokat végeztem. Hetvennégyben, miután a főgyógyszerészi vizsgát is letettem, akkor épült a Tudor negyed, és ott a Centrofarm egy patikát építtetett. Engem oda neveztek ki, hogy a gyógyszertárat indítsam be, nyissam meg és vezessem. Ezt végeztem egészen nyugdíjazásomig, huszonkét éven keresztül. Ezalatt és utána is a Caritasnál is dolgoztam gyógyszerészként. Az adományozott gyógyszereknek voltam az eligazítója, a környéken volt két-három ilyen gyógyszerpont, ahol ingyen osztottuk a gyógyszereket a rászoruló betegeknek.

– Abbahagyta a munkát, miután nyugdíjba ment?

– Akaratom ellenére küldtek nyugdíjba, szerettem volna még dolgozni, mert tudtam volna. Adódott is egy lehetőség, mert egy marosvásárhelyi tornatanár gyógyszertárt akart nyitni Karcfalván. Mivel ő testnevelő tanárként nem tudott gyógyszertárt nyitni, megkért, hogy adjam a nevem, a patikát nyissam meg, indítsam be, és három hónapig dolgozzak ott. Nagyon szerettem a patikát, hiányzott is, ezért elvállaltam. És amit addig soha nem csináltam, elkezdtem vonattal ingázni. Nyugdíjas gyógyszerészként Karcfalvára. A három hónapból végül hat és fél év lett.
A patikában egyszer azt mondja nekem a tulajdonos, hogy hozott egy érdekességet, Vásárhelyről a Centrofarmtól vásárolt egy kétkarú patikai mérleget. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, mert pont olyan volt, mint a miénk, a patikából. A tulajdonos nem hitte, hogy az egykor a miénk volt, de én tudtam, hogy a mérlegnek van egy kicsi szekrénykéje, és arra van rátéve a kétkarú mérleg, középen ott a mérleg rúdja, a mérlegrúd pedig csavarral van beépítve ebbe a kicsi szekrénykébe, aminek három fiókja van. Mondtam a tulajdonosnak, hogy húzza ki a középső fiókot. Nem tudta kihúzni. Mondtam neki, hogy alul van egy rugó, aminek a vége kilóg, nyomja le. Kihúzta. Mondtam, nézze meg, a fióknak a két oldalában van-e egy-egy lyuk. Ott volt a két lyuk, én pedig ezzel igazoltam, hogy a miénk volt a mérleg. Ez most a csíki múzeumban tekinthető meg.

– Lehet tudni, hogy mi történt a Kossuth utcai gyógyszertár többi berendezésével? 

– A patikát 1963-ban költöztették át a Petőfi utcába, a Kossuth utcai Fekete Sas épületét lebontották. A gyógyszertár berendezését és a gyönyörű, faragott, keményfából készült bútorzatot kitették a szeredai fürdőnél levő raktárba, ahol évekig verte az eső és sütötte a nap. Utána a Centrofarm szétosztotta, és a berendezésnek nyoma veszett. Egy kis részét sikerült megtalálni, az látható ma a múzeumban.

– Végül még azt kérdezném, hogy milyen különbséget lát az akkori gyógyszerészet és a mostani között? Miben változott meg a szakma és patikus munkája?

– Mint mondtam, abban az időben a szakmai munka a gyógyszertárban zajlott. Voltak ugyan gyári készítmények, úgynevezett specialitások, injekciók, folyadékok, kanalas gyógyszerek, tabletták, kúpok, kenőcsök, bedörzsölők, de nagyon sok gyógyszert maga a gyógyszerész készített a patikában. Ez volt a szakma szépsége. Sok alapanyag volt akkor forgalomban, amiből a gyógyszerész a saját tudása és a szakmai előírások szerint, recept alapján készítette a gyógyszert, személyre szabva. Mert ahogy egyetlen cipő nem talál mindenki lábára, úgy a gyógyszer sem találhat mindenkinek. Itt van a nagy különbség az akkori és a mostani gyógyszerészet között. A mai gyógyszerész munkája inkább gyógyszerkereskedés: leveszi a polcról, odaadja. Ez nem gyógyszerészet. Nagyon kevés gyógyszert készítenek manapság a patikákban. Szerettem volna, ha a gyermekeim valamelyike gyógyszerész lesz és folytatja a szakmát, mert én a családomban az ötödik gyógyszerész vagyok. A gyermekeim nem folytatták, viszont az unokám negyedéves gyógyszerész Vásárhelyen. De nem azt tanulja, amit én tanultam.